5
A SZIG... ma
2018. március
(F)irkáink
VADÁSZ ADRIENN: MEGKÉSVE
– Egész életemben soha senki nem vert át úgy,
mint te! – hasította át hangom a beállt csendet.
A férfi bűnbánóan tördelte kezét. Kócos haja,
apró nevetőráncai, széles válla most mind arról
árulkodtak, milyen megviselt valójában. Bánta a
tettét, ez nyilvánvaló volt. De mindez nem számí-
tott.
– Hazug vagy! – szemeim összeszűkültek, míg
kipréseltem ajkaimon a szavakat. Tenyerem már
égetett, ahogy körmeim véstem belé haragomban.
Könnyekkel teltek meg szemeim, mégis minden
erőmmel fegyelmeztem arcvonásaimat, s tartot-
tam a közöny álarcát magamon. Mindent tudott
rólam, nyitott könyv voltam előtte, mégsem akar-
tam, hogy ezúttal belém lásson. A vasból, acélból
készült kötelék, ami a kettőnk közötti apa-lánya
kapcsolat volt, most kettétörött. Kettétörte. Lassan
fordítottam hátat neki, s ezzel szívemet is kitéptem
kezei közül. Szaggatottan vette a levegőt. Várta,
hogy tombolni kezdjek, kiabálni, ahogy szoktam,
majd kis idő elteltével lenyugodjak, s minden rend-
ben legyen.
– Soha többé nem látsz engem – vetettem még
át a vállam fölött. Ezúttal komolyan is gondoltam.
Lépteimet egyre szaporáztam. Világéletemben
teátrális voltam, s ezt a védjegyemet most sem
akartam elhagyni. Minden megbántottságomat,
mérgemet, haragomat és csalódottságomat az ajtó
becsapásába összpontosítottam. Hallottam még,
ahogy a közelben lógó idilli családi kép a földre
esik, s az üvegszilánkok szétszóródnak a földön.
Úgy éreztem, életem sem különb, ugyanúgy ro-
mokban hever. Mivel az igazat eltitkolta eddig
előlem, hazugságban éltem. Bíztam Benben, pedig
nem érdemelte meg. Hittem neki, pedig nem szol-
gált rá. Kitártam magam előtte, de ez fordítva nem
történt meg.
Odakint az eső szakadt. Mintha az ég együttérzett
volna velem, s ezért hullajtott volna könnyeket. Sö-
tét volt már mindenhol az utcán, csak egy-két autó
járt. Szorosabbra húztam kabátomat magamon, én
is utat engedtem könnyeimnek. Hirtelen végtelenül
elveszettnek, magányosnak éreztem magam. Elbi-
zonytalanodtam abban, ki vagyok. A szél a hajam-
ba kapott, kirázott a hideg. Fülem zúgott, szédül-
tem, gyűlöltem mindent és mindenkit. Hangja még
visszhangzott a fejemben, majd elhalt. Örökre.
Mélyet sóhajtok, s elcsípem a szemem sarkából
előbukkanó könnycseppet. Aprót rázok a fejemen
tehetetlen dühömben, s lassan visszatérek a jelen-
be a fájdalmas emlékből. Ujjperceim elfehéredve
szorítják a levelet, amiben a világ legfájdalma-
sabb, legkegyetlenebb mondatai állnak. Várok,
hátha valaki megcsíp; mindez egy rémálmom. De
nem.
Mérhetetlen bánat száll rám. Hogy lehettem
ilyen bolond, ostoba, vak? Miért voltam ilyen sze-
rencsétlen, önző és hálátlan? Legszívesebben vis�-
szatekerném az időt, és jól felpofoznám magam.
Szégyellem. Bánom. Óriásit hibáztam. A férfi
csodálatos volt, mindössze egyetlen hibát ejtett.
Életvidámsága csak az utolsó években kopott el,
mikor felesége, Marie meghalt. Mindez idén lesz
öt éve. Hogy szerették egymást! Mindig is ilyen
kapcsolatra vágytam, mint az övék. A tragédia
rendkívül megviselt mindkettőnket, szinte élőhol-
takká váltunk.
Számomra Ben (volt) a legfontosabb ember.
Mindig felnézhettem rá, mindig ott volt nekem,
mindig segített, ha szükségem volt rá. Rengeteget
köszönhettem neki, hisz egész életét Marie-re és
rám áldozta, hogy boldogok legyünk. Tökéletes
volt. Elviselte, ahogy gyerekként hisztizek, ahogy
meghúzom a haját, amíg játszunk. Azt sem szé-
gyellte, amikor hangosan sikongatni kezdtem a
templomban ülve, mert megcsiklandozott. Ti-
nédzserkori lázadásaimat is megértette. Ott volt
az általános iskolai, majd a gimnáziumi ballagá-
somon és a diplomaosztómon is. Mindig eljött a
versenyeimre, és vigasztalt, ha nem teljesítettem
fényesen.
Mélyen tisztelt Ms. Monroe!
Sajnálattal közlöm, hogy Mr. Monroe tegnap éjjel
szívroham miatt életét vesztette.
Fogadja öszinte részvétemet.
Büszke volt rám. Szeretett. És most halott. A
nevelőapám – ahogy ezt azon a bizonyos estén
megtudtam. Nem. Az apám.