SZIGma 2018. március - Page 5

5 A SZIG... ma 2018. március (F)irkáink VADÁSZ ADRIENN: MEGKÉSVE – Egész életemben soha senki nem vert át úgy, mint te! – hasította át hangom a beállt csendet. A férfi bűnbánóan tördelte kezét. Kócos haja, apró nevetőráncai, széles válla most mind arról árulkodtak, milyen megviselt valójában. Bánta a tettét, ez nyilvánvaló volt. De mindez nem számí- tott. – Hazug vagy! – szemeim összeszűkültek, míg kipréseltem ajkaimon a szavakat. Tenyerem már égetett, ahogy körmeim véstem belé haragomban. Könnyekkel teltek meg szemeim, mégis minden erőmmel fegyelmeztem arcvonásaimat, s tartot- tam a közöny álarcát magamon. Mindent tudott rólam, nyitott könyv voltam előtte, mégsem akar- tam, hogy ezúttal belém lásson. A vasból, acélból készült kötelék, ami a kettőnk közötti apa-lánya kapcsolat volt, most kettétörött. Kettétörte. Lassan fordítottam hátat neki, s ezzel szívemet is kitéptem kezei közül. Szaggatottan vette a levegőt. Várta, hogy tombolni kezdjek, kiabálni, ahogy szoktam, majd kis idő elteltével lenyugodjak, s minden rend- ben legyen. – Soha többé nem látsz engem – vetettem még át a vállam fölött. Ezúttal komolyan is gondoltam. Lépteimet egyre szaporáztam. Világéletemben teátrális voltam, s ezt a védjegyemet most sem akartam elhagyni. Minden megbántottságomat, mérgemet, haragomat és csalódottságomat az ajtó becsapásába összpontosítottam. Hallottam még, ahogy a közelben lógó idilli családi kép a földre esik, s az üvegszilánkok szétszóródnak a földön. Úgy éreztem, életem sem különb, ugyanúgy ro- mokban hever. Mivel az igazat eltitkolta eddig előlem, hazugságban éltem. Bíztam Benben, pedig nem érdemelte meg. Hittem neki, pedig nem szol- gált rá. Kitártam magam előtte, de ez fordítva nem történt meg. Odakint az eső szakadt. Mintha az ég együttérzett volna velem, s ezért hullajtott volna könnyeket. Sö- tét volt már mindenhol az utcán, csak egy-két autó járt. Szorosabbra húztam kabátomat magamon, én is utat engedtem könnyeimnek. Hirtelen végtelenül elveszettnek, magányosnak éreztem magam. Elbi- zonytalanodtam abban, ki vagyok. A szél a hajam- ba kapott, kirázott a hideg. Fülem zúgott, szédül- tem, gyűlöltem mindent és mindenkit. Hangja még visszhangzott a fejemben, majd elhalt. Örökre. Mélyet sóhajtok, s elcsípem a szemem sarkából előbukkanó könnycseppet. Aprót rázok a fejemen tehetetlen dühömben, s lassan visszatérek a jelen- be a fájdalmas emlékből. Ujjperceim elfehéredve szorítják a levelet, amiben a világ legfájdalma- sabb, legkegyetlenebb mondatai állnak. Várok, hátha valaki megcsíp; mindez egy rémálmom. De nem. Mérhetetlen bánat száll rám. Hogy lehettem ilyen bolond, ostoba, vak? Miért voltam ilyen sze- rencsétlen, önző és hálátlan? Legszívesebben vis�- szatekerném az időt, és jól felpofoznám magam. Szégyellem. Bánom. Óriásit hibáztam. A férfi csodálatos volt, mindössze egyetlen hibát ejtett. Életvidámsága csak az utolsó években kopott el, mikor felesége, Marie meghalt. Mindez idén lesz öt éve. Hogy szerették egymást! Mindig is ilyen kapcsolatra vágytam, mint az övék. A tragédia rendkívül megviselt mindkettőnket, szinte élőhol- takká váltunk. Számomra Ben (volt) a legfontosabb ember. Mindig felnézhettem rá, mindig ott volt nekem, mindig segített, ha szükségem volt rá. Rengeteget köszönhettem neki, hisz egész életét Marie-re és rám áldozta, hogy boldogok legyünk. Tökéletes volt. Elviselte, ahogy gyerekként hisztizek, ahogy meghúzom a haját, amíg játszunk. Azt sem szé- gyellte, amikor hangosan sikongatni kezdtem a templomban ülve, mert megcsiklandozott. Ti- nédzserkori lázadásaimat is megértette. Ott volt az általános iskolai, majd a gimnáziumi ballagá- somon és a diplomaosztómon is. Mindig eljött a versenyeimre, és vigasztalt, ha nem teljesítettem fényesen. Mélyen tisztelt Ms. Monroe! Sajnálattal közlöm, hogy Mr. Monroe tegnap éjjel szívroham miatt életét vesztette. Fogadja öszinte részvétemet. Büszke volt rám. Szeretett. És most halott. A nevelőapám – ahogy ezt azon a bizonyos estén megtudtam. Nem. Az apám.