2.évfolyam 3. szám
2015. május
Novella
hogy mindenről meséljen ami ebben a világban van vagy volt.
A férfi mély levegőt vesz, aztán beszélni kezd.– 5 éve már, hogy hontalan vagyok. A korom
miatt sok dolgot nem tudtam rendesen elvégezni, így mikor jöttek a fiatalabb munkaerők, kirúgtak. Nem estem kétségbe, mert ott volt a feleségem, aki erőt adhatott volna, csak hát mikor az aszszony megtudta, hogy többé nincs munkám, úgy döntött, elege van belőlem, és mondván, hogy
pénz nélkül nem kellek neki, kirugdalt az ajtón. Sokáig kétségbeesetten kerestem valami megoldást. De gyermekeim nincsenek, munkát ilyen idősen és megfáradtan nem adtak (főleg, hogy akkor már lakásom sem volt), nem maradt más, mint hogy földönfutóként éljem az életemet. - Elégett rúdja helyett most előhúzott egy másikat a zsebéből, azt is meggyújtotta, és folytatta mondandóját.
– A világ démoni – mondja. Fogalmam sincs, hogy a férfi mire gondolhat, vagy egyáltalán
miről beszél. – Nem is…inkább beteg – helyesbít. – Mindenki önző és gonosz. Mindenki törtet,
és eltapos másokat. Egymás tetemén gázolnak át, és nevetve, hiénaként fosztják ki a gyengéket.
Kifordult és undorító... és mégis ez a mi világunk, ennyi jutott nekünk. Eléggé visszataszító –
húzza fintorra a száját, és füstöt fúj ki orrán át.
– Hogy érted ezt? – kérdezem tőle, majd belenézek szemébe: tekintete semmitmondó, hideg
és üres. Mégis egy egész élet fájdalma és szenvedése ül azokban a borostyánzöld szemekben.
Rengeteg el nem hullajtott könny, el nem suttogott sérelmek, el nem eresztett sikolyok, fájdalom,
fájdalom és még több fájdalom, ami nagyon mélyről ered, s melynek okai ismeretlenek és kifürkészhetetlenek, akár a tenger odahaza Liliputban.
– Tudod cseppség…fiatal vagy még ahhoz, hogy ezeket megértsd.– itt ismét elhallgat, elnyomja a földön a bűzölgő pálcikát, feláll, elköszön és továbbindul magányos útján az ismeretlenbe.
Még mindig kevés égigérő van az utakon, ettől felbátorodva kezdek el körbe-körbe tekintgetni, mikor is megpillantok egy hatalmasnál is hatalmasabb, üvegből készült építményt. Gyermeki kíváncsisággal futni kezdek felé. Amint odaérek, megállok előtte, és jobban szemügyre veszem. Előttem hatalmas bejárat, mellettem számtalan guruló fémizé, de ami a legfurcsább, hogy
több száz… nem is, több ezer! ablaka van, amik úgy fénylenek, akár a víztükör. Gyönyörű és félelmetes.
Bámészkodásom egy hosszú, fekete alumíniumszörnyeteg zavarja meg, mely éppen mellettem áll meg, kis híján elcsapva engem. Először egy pingvinnek öltözött férfi száll ki a sötét csodából. Átballag a másik oldalra, kinyitja az ajtót, amiből egy szőrös nő száll ki. Kuncogva figyelem a magas lábbeliken totyogó asszonyt, és követve őt bemegyek én is az épületbe. Ámulatba
ejtően fényes minden, ami itt van. Körbesétálva a nagy termen, elindulok egy szürke, fémes kockához. Odaértemre csilingelni kezd, ajtaja kinyílik, és a tömeg egyszerre áll bele. Szája bezáródik, és morogni kezd. Újra kinyílik a száj, és kijönnek belőle az emberek, de teljesen átalakulva!
Kigúvadt szemekkel bámulom, ahogyan az előbb belépő öreg nőből, egy csinos, fiatal leány lett,
és a kövér férfi is megdaliásodott. Hirtelen felindulásból én is beugrom gyorsan a szörnyeteg torkába, hátha esetleg valami istentelenül szép férfi lesz belőlem, de szomorúan tapasztalom, hogy
utazásom végeztével nem változtam semmit. Búsan és lomha léptekkel indulok el jobbra, a hoszszú folyosón, a