2.évfolyam 2. szám
2015. február
– Splinter, te is érzed ezt?
– Mit? Én semmit sem érzek. Miről beszélsz?
– Épp ez az! Eddig éreztem az ember lélegzetét, de most nem érzem! Mi folyik itt? Splinter, ugye nem? KÖNYÖRGÖM, MONDD, HOGY NEM!
– Deckler…
– Még biztosan meg lehet menteni! Segítség kell, orvos, mentő! Valaki… VALAKI SEGÍTSEN!
– Deckler, elég legyen. Meghalt. Semmit sem tehetünk…
– NEM!!! NEM HALHATOTT MEG! NEM TÖRTÉNHET MEG UGYANAZ MÉG EGYSZER! NE!
– Deckler, nyugodj meg! Ez nem olyan, mint akkor volt. Őt nem ismertük…
– De akkor is! Hát nem érted? Meghalt, pedig semmit sem tett! Meghalt… Halott, és mi nem segítettünk
rajta.
– Mégis, hogyan segítettünk volna?! Csak egy pad vagyunk, semmi több…
– De Splinter…
– Ne sírj, én itt vagyok. Én mindig itt leszek, hogy erős legyek helyetted is. Elvégre ezért születtem meg.
Hogy megóvjalak a fájdalomtól.
– Nem védhetsz meg mindentől…
– Tudom, de akarlak… Meg akarlak védeni! El akarom venni az összes fájdalmadat, hogy én érezzem helyetted. Hogy neked ne kelljen szenvedned.
– Mihez kezdenék nélküled?
Deckler tényleg nem tudta, mi lenne, ha Splinter nem lenne ott vele. Igaz, hogy még nem is egészen egy napja ismerték egymást, mégis úgy érezte, hogy Splinter valahol mindig is ott volt. Talán csak az alkalomra
várt, csak akkor akart megmutatkozni, mikor tényleg szükség volt rá. Egy régi ismerős elvesztése épp megfelelő alkalomnak bizonyult erre.
Csend… Hosszú órák óta csend van a parkban. Senki sem járt erre. Nem meglepő, biztosan mindenki a családjával ünnepel. Ők boldogok. Csak Deckler nem. Splinter hiába próbálta vigasztalni, ő csak sírt, órákon
keresztül. Megint elveszített valakit.
Apró mocorgás a padon. A fekete szőrű kutya lassan felemeli fejét, és bágyadt pillantásokkal mered gazdájára. Beleszimatol a levegőbe, és hirtelen hatalmasra tágulnak barna szemei. Felugrik gazdája fölé, ügyelve,
hogy nehogy véletlen rálépjen, és elkezdi bökdösni orrával. Semmi reakció. Megnyalja arcát. Megint semmi.
Ugat. Először csak halkan, majd egyre hangosabban, Kapkodja fejét, minden irányba elnéz. Mintha segítséget keresne. Üres a park, sehol senki.
Megint megnyalja gazdája fehéredő arcát. Ismét semmi. Se egy mozdulat, se rezzenés, se sóhajtás. Egyszerűen semmi. Hangosan felnyüszít. Leugrik a padról, leül gazdája mellé, és fejét annak mellkasára teszi. Tovább nyüszít egyre hangosabban, egyre fájdalmasabban. Érzi, hogy baj van.
– Látod? Másnak is fáj az elvesztése. Pont mint ma reggel…
– Nem, Deckler. Ezúttal nem vagy egyedül. Most én is itt vagyok.